1. fejezet

Hófehér, meleg takaró rengetegében gubbasztott egy lány a szoba sötétjében. Az egyetlen fényforrás orra előtt laptopja volt, mely teljes gőzerővel dolgozott azon, hogy ne süljön le. Egész nap járt folyamatosan, egy percre sem sötétült el reggel 7 óta a kijelzője. Az előtte törökülésben ülő lány szintén azóta kuksol az ágyán, megállás nélkül a monitort vizslatva.

Még apró házi kedvencével, a japán törpespiccével, Haruval sem foglalkozott. Pedig Haru naphosszat hangosakat vakkantott, kaparta a lány karját, rángatta takaróját és még üres tálkájára is jó néhányszor rácsapott. Már egy órával ezelőtt kellett volna tápot kapnia gazdájától. Attól a babaarcú lánytól, aki a tegnapi nap óta pillangókkal a hasában él.

Han Na Rim a Casting óta felettébb nagy izgalommal éli az életét. Fejében csak az a gondolat kattog, hogy vajon mikor kapja meg az értesítést és mi fog benne állni.

Hangulata ingadozó volt. Amikor éppen arra gondolt, hogy talán visszaigazolnak, boldog volt és eszébe jutott rengeteg pillanat, ami akár vele is megtörténhet, akárcsak példaképeivel. Többször azonban elpityeredett, amikor javában az ellentettje zajlott le benne, és úgy hitte itt sem jár sikerrel.

Már újabb teóriák kezdtek kirajzolódni benne, miközben ujja bőszen kalapálta az F5 gombot, hogy lefrissítse a Gmail fiókját, mikor nem várt hang ütötte meg fülét. Telefoncsörgése olyan váratlanul érte, hogy egy kicsit megijedt tőle, de hamar kilépett a félelem zugából, s nekiállt megkeresni a hófödte csúcsos takarója alatt a mobilját. A zene és a kutya kánonban próbálták meg túlüvölteni egymást, egyre idegesebbé téve védtelen áldozatát.

Na Rim úgy forgatta a takarót, hogy hirtelen kirepült belőle a telefon és nagy csattanással, centikre a szőnyegtől, pontosan a padlóra esett. A lány mérgesen felpattant és felvette a telefont talán kissé túlságosan indulatosan is.

- Háló! - kiáltott bele.

- Szia! Már éppen készültem kinyomni. Na mi újság? - szólalt meg a másik oldalon egy kellemes, mélyen csengő női hang. Na Rim elmosolyodott a hallatán. Nagyon is ismerősen csengett számára. Lydia volt az. Az egyetlen és egyben legjobb barátnője.

- Szia Lydi! Egyelőre még semmi. Sajnos.

- De nem azt mondtad, hogy 3 napon belül értesítenek? Nehogy el hidd, hogy rögtön az első nap már írnak. Nem hiába szabtak határt. Majd 2 nap múlva szépen értesítenek az eredményről.

- Igen, igazad van.

- Ugye nem ültél egész nap a géped előtt bezárkózva a szobádba?

Lydia fején találta a szöget. Túl jól ismerte már Na Rimot. Választ se várt.

- Legalább a kutyát megetetted?

- Úristen! - eszmélt fel Na Rim.

- Bassza meg Na Rim, neked nem való kutya. Vagy inkább semmilyen háziállat. Ha így folytatod, átveszem tőled Harut.

- Jó, már etetem! - szólt erélyesebben. Lydia mellett csak így tudott érvényesülni, hiszen ő sokkal harsányabb, keményebb csaj volt nála. Ő gyakrabban vett részt Korea legelitebb bulijain, mint amennyit egyetemen töltött időt.

Na Rim kicsoszogott a konyhába és kivett a hűtőből egy jó nagy nyitott konzervet. Vállával a fülére fogta a telefont, miközben egyik kezében a konzervet tartotta, míg a másikkal egy kanalat vett elő. Kapkodva belekotorta a tálkába az eledelt és lerakta a földre a kutya elé. A konzervet és a kanalat bedopta a mosogatóba és már szaladt is vissza a szobájába, hogy újra levetődjön ágyára.

- Furdal a kíváncsiság, hogy mekkora kupleráj lehet nálad. - Lydia sokszor anyáskodott Na Rim felett. Nem véletlenül. Mivel Na Rim édesanyja évek óta elhunyt mellrákban, így Lydia úgy érezte feltétlen át kell vennie a helyét. A gyász alatt Na Rimmal élt és sokszor gondoskodott róla. Főzött, mosott, takarított. Mióta elhagyta a lakást és egy nagyobba költözött barátjával, Sungkyuval, azóta kicsit visszább vett a stílusából, de nehéz volt elfogadnia, hogy Na Rimnak már nincs nagy szüksége rá. Ő köszöni szépen, életképes fiatal nővé nőtt, akármennyire is látszott még mindig 22 helyett 17nek.

- Majd holnap megnézed, ha átjössz.

- Ez egy meghívás?

- Ahogy gondolod. Én annak mondanám.

- És mi lenne, ha inkább kimozdulnánk? - Tudta, hogy kényes pontra tapintott. Na Rim nem igazán szeretett kijárni. Nem volt igazán társasági ember.

- Tudom, hogy feleslegesen mondok nemet, mert ígyis-úgyis kirángatsz. De értsd meg, hogy szeretnék nyugiban itthon lenni és az e-mailemet nézni.

- Meddig lesz ez még? Lazulj el! Itt feszengsz a faszra, holott nyugodtan elfeledhetnéd 2-3 órára legalább.

- Én meg úgy gondolom, hogy nekem egyáltalán nem ez a lazulás.

- Rendben, legyen. Azt csinálunk holnap, amit te szeretnél, csak nyomj a kezembe egy sört, ha otthonülős programot tervezel és csendben leszek.

Na Rimot meglepte, hogy Lydi ilyen hamar megadta magát. Általában nem ő az, aki meg szokta adni magát. Na Rim az engedékenyebb.

- Na, majd holnap jövök. Most kapcsold ki szépen a gépedet, a telefont, játsszál egy kicsit a kutyáddal és menj el aludni. Mára elég lesz. Pihentetned kell a szemedet.

- Okés. Na hello, jó éjszakát!

- Viszont. Csá! - kinyomta a telefont és már csak a jellegzetes búgás kísérte az elmúlt 5 percben lezajlott kommunikációt.

Na Rim nem fogadott szót Lydiának - ehhez nagyon értett. - Ezért még egyszer megnézte az e-mailjét nagy ásítások közepette és kinyomta a gépet. Letette maga mellé a földre, majd hanyatt dőlt az ágyon, és lehunyta a szemét. Hagyta, hogy Haru befurakodjon keze alá. A kutya simogatása közben egyszer csak elaludt. Ekkor Haru még feltekintett gazdájára, s ő is jobbnak látta, ha inkább lepihen, mert gazdája már nem kényeztette tenyere melegével.