Prológus

Kattogás, erős fények, ismeretlen arcok tengere, hatalmas zsivaj. Egy normális ember nem bírná tiszta fejjel ezt a közeget. Mégis rengetegen vágynak ilyesféle csillogásra. Csak azzal nincsenek tisztában, hogy a ragyogás mögött, mely a Mennyekbe repít, valójában milyen Pokol is áll.

Én is naiv tinédzser lányként álmodoztam. Nem is számoltam azzal, hogy talán az álmom valóra is válhat. Így amikor adódott a lehetőség, meggondolatlanul belevágtam.

De még milyen meggondolatlanul...

 - Han Na Rim! - szólt határozottan a fiatal, formás és csinos nő, miután kilépett a rideg fekete ajtó mögül. Körülnézett szúrós szemekkel a váróban, ahol alig ült pár ember. Várta, hogy megmozduljon a név hallatán valaki. De egyikük sem nézett fel, így kicsit türelmetlenebbül újra kiejtette íves ajkain a nevet. - Han Na Rim!

      A nálánál pár évvel fiatalabb, babaarcú lány feltekintett fekete hajzuhataga alól, mely egészen idáig takarta húsos arcát. Lassan emelte meg testét, talán mintha kicsit tartott volna attól, hogy mit rejt a fekete ajtó. Közelebb lépett az ajtóban álló titkárnőhöz, aki szélesebbre tárta előtte a nyílászárót, bebocsátást engedve a félénk lánynak. Na Rim újra lehajtotta a fejét az ajtófélfánál, s átlépte azt, majd újra megállt.

- Nos, lássuk csak. Ön Na Rim? - kérdezte egy érdes hang. A lány csak egy aprót biccentett a fejével.

- Jó napot kívánok - majdhogynem suttogta a lány.

- Jó napot. Kérem, foglaljon helyet - mutatott egy székre, mely pontosan az őszes hajú, 50-es éveiben járható férfi íróasztala előtt állt. Eleget tett neki Na Rim és leült a szék keretére kifeszített fekete műbőrre, mely nem tartozott a legkényelmesebb ülőalkalmatosságok közé. Na Rim megigazította combközépig felcsúszott fekete szoknyáját és összezárta szorosan lábait, majd feltekintett az úrra. A férfi szorgalmasan jegyzetelt még vagy 2 percig valamit egy sima A4-es lapra, majd sötétbarna szemeit a lány babaarcára emelte.

- Kezdhetjük? - kérdezte hozzá nem illő, kevésbé hivatalos hangon.

A lány könnyeden bólintott, majd minden erejét magába szívva kiegyenesedett, s maximálisan összpontosított a férfire a továbbiakban.

- A nevem Jung Hong Seo, de nyugodtan szólítson Mr. Jungnak. Amennyiben egy kérdést nem ért tisztán, nyugodtan szóljon, de igyekszem érthető lenni. Nos, Han Na Rim, Ön miért van itt?

Na Rim a kérdés hallatán újra megfeszült, kissé elkapta a lámpaláz, de bőszen kutatott a válasz után. Alig fél perc után megköszörülte száraz torkát, s belefogott.

- Szerintem ez egyértelmű - válaszolta közönyösen. Talán túlságosan is közömbös volt. Ezt a hibát kijavítva, mely látszólag Mr. Jungnak sem tetszett, folytatta mondanivalóját. - Azt hiszem, megvan a kellő tehetségem ehhez a munkához.

- Értem. Volt már valamilyen formában fellépése nagyobb tömeg előtt?

- Nem igazán. Egyszer a középiskolában volt rá példa, hogy egy ünnepségen énekeltem, ezen kívül azonban semmi más.

Mr. Jung ujja alatt sercegett a toll. Fel sem nézett addig, míg le nem írta jegyzeteit. A kínos csend azonban sürgette a gyorsaságra.

- Milyen formában hallottál a mi cégünkről?

- Többen ajánlották ismerőseim közül. Sok jót hallottak Önökről - rövid, kínos csend ült a szobában.

Mr. Jung a lány arcát fürkészte, karját összekulcsolva pihentette az íróasztal lapján. Rátámaszkodva előre dőlt, hogy kiéleződjenek a lány vonásai.

- Egyik nap a plázában egy szórólapot nyomtak a kezembe... - folytatta Na Rim - és a Casting ügynökség adatai álltak rajta. Nem foglalkoztam vele sokáig, a táskámba gyűrtem, de otthon újra előkerült. Akkor már hosszabb ideig pihentettem szememet a lapon, és úgy határoztam, hogy végül is egy próbát megér.

- Mondja csak Na Rim, Ön mennyire elhivatott? - Jung Hong Seo szemei összeszűkültek. Tekintete egyenest Na Rim arcára vetült.

A lány érezte, hogy most kell megmutatnia magabiztosságát, ami valahol az ügynökség ajtójának küszöbén elvesztett. Felemelt fejjel egy újabb halk krákogás után megszólalt: - A legelhivatottabb ember vagyok ezen a castingon!

Pirospozsgás arca azonban elárulta, hogy ebben annyira mégsem biztos. Csak reménykedett, hogy Mr. Jung mégsem rendelkezik sas szemekkel és elsiklik ilyen apró részletek mellett, mint egy kis arcpír.

- Nos, rendben. Nincs több kérdésem. Ön szeretne még esetleg valamit kérdezni, mondani? - dőlt hátra a székében az úr. Na Rim úgy gondolta, hogy Mr. Jung már csak a szokásos választ várja, s azért is lazult el ennyire. Meg akarta lepni az urat.

- Nagyon szeretnék az Ön cégük alatt dolgozni - jelentette ki könnyeden. Talán ez volt az első mondata, amely igazán valós volt. A többi csak begyakorolt, unalmas szavak voltak. Ebben tényleg volt elkötelezettség.

- Tegyen meg érte mindent - válaszolta komoran a férfi. - Amennyiben most már tényleg nincs mit mondania, kérem távozzon. Az értesítést az eredményről 3 napon belül kapja meg a beregisztrált e-mail címére.

- Köszönöm - hajolt meg a székben Na Rim, majd még egyszer, miután felkelt, s harmadszorra is, mikor kinyitotta az ajtót és egy utolsó búcsút vett Mr. Jungtól.

Na Rim óvatosan körbenézett a váróterembe. Újra kielemezte az arcokat, a vetélytársakat, akik veszélyt jelenthetnek rá és a jövőbeli állására. Mert Na Rim úgy érezte, hogy ez akár még sikerülhet is, akármennyire is érezte rövidnek az interjút.

Reszketve bár, de büszkén hagyta el az épületet, hogy aztán belevesse magát a nyüzsgő szöuli utcák rengetegébe.